Írta: S@ti
Készült: 2002. június 19.
Amikor A ragyogás végére értem, hátralapoztam a könyvben (Európa, 2001-es kiadás) és láttam két könyvismertetőt. Az egyik a Tom Gordon, segíts-é volt, a másik az Atlantisz gyermekei-é. Mivel a Tom Gordon már megvolt, elolvastam az Atlantisz gyermekei ismertetőjét. Akkor nagyon megtetszett a könyv, bár A ragyogás nem tetszett annyira. Megvolt tehát a következő célpontom. Nem is tudom miért, de annyira foglalkoztatni kezdett a könyv, hogy még aznap megírtam egy levelet az Európának, amiben megrendeltem. Igaz, hogy 600 Ft volt a postaköltség, de könyvesboltokban néztem, már nem lehetett kapni. Amikor meghozta a postás a könyvet, rögtön kezembe kaptam.
Nem szokásom bele-beleolvasni a könyvekbe amikor megkapom őket, én inkább elölről kezdem fejest ugorva a történetbe. Elölről kezdtem olvasni tehát, és egy pillanat alatt megszűnt körülöttem a külvilág. Egészen egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet. Először a 84. oldalon néztem fel belőle, akkor se azért, mert a külvilággal törődjek, hanem azért, hogy elmélkedjek egy kicsit a történet további alakulásán és persze hogy magamban köszönetet mondjak Kingnek. Szokásom ugyanis a könyvek olvasása közben is időnként - általában fordulatoknál - gondolkodni a könyvről. Ebben a részben például az ragadott meg, ahogy King ábrázolja Bobby és Liz kapcsolatát, valamint Ted megjelenését. És természetesen itt is jelentkezik a kingi misztikum, ami az egész történetre kihat. King a történet során folyamatosan ontja a zseniálisabbnál zseniálisabb kifejezéseket. Hihetetlen, ahogy a szimbólumokkal bánik! Az a jelenet, amikor Tedet elviszik a sárga kabátosok és Bobby nem képes vele tartani, annyira zseniális, hogy el se akartam hinni, hogy ilyen lehetséges! Ráadásul a Setét Toronnyal is párhuzamot állít King ebben a részben, ami külön pluszt ad a történetnek. Amikor olvastam, akkor még nem tudtam, miről van szó, mert még egy ST könyvet sem olvastam, de ettől függetlenül persze tetszett. Sőt, ennek a könyvnek a hatására kezdett érdekelni a Setét Torony és utána nem sokkal kivettem a könyvtárból az első kötetet. Amikor az 1960-as rész végére értem, rájöttem, hogy King még nagyobb zseni, mint ahogy eddig hittem. Rájöttem ugyanis, hogy Bobby, a csendes, visszahúzódó megváltozásának ábrázolása több mint írói bravúr, ez már zsenialitás. Annyira hihetetlenül jól találta el a történet szálait King, hogy azt tanítani kéne. Ilyen gondolatokkal telve kezdtem bele az 1966-os részbe.
Nem igazán szeretem különválasztani ennek a könyvnek a részeit. Máshol kisregényeknek aposztrofálják őket, pedig szerintem ez egy történet négy szálon, amelyek aztán az ötödik (záró)fejezetben összekapcsolódnak.
Az 1966-os részben a nosztalgikus hangulat az, ami felejthetetlenné teszi. King időről időre visszatér a jelenbe és néhány dolgot úgy ír le, hogy valóságosan visszapillant a jelenből múltba. King itt is hátborzongatóan zseniális alaphelyzetet teremt, és a vietnami háború is belekerül a pakliba. Az a jelenet, amikor a "verébnyom" eredetéről vitatkoznak Peterék a tanárokkal egyike King leghatalmasabb bravúrjainak. Ebben a részben szerintem ez az a bizonyos plusz, ami az egekbe emeli a színvonalat. És az meg főképpen zseniális, ahogy kapcsolatot teremt az 1960-as résszel. Ugyebár arról van szó, ahogy Carol elmeséli Pete-nek, hogy mik történtek Bobbyval, Sullyval és Willie Shermannal. És ennek a résznek a végkifejleténél olvashatjuk Kingnek az egyik legszívfacsaróbb jelenetét, amikor Carol elküldi Pete-nek a Legyek urának paperback változatát és benne az első oldalon a következő áll:
Ezt a részt én a világirodalom egyik legnagyobb jeleneteként jegyzem (Egy másik ilyen volt a Setét Torony 4-ben Susan halála is). Ez egy ötletes, eredeti és igazán találó rajz, amire nincs más jelző, csak az, hogy zseniális (Elnézést a szóismétlésért, de ha én Kingről írok, előbb-utóbb mindig ez a szó jön elő...).
Az 1983-as részben is az a megragadó, hogy az olvasó érzi, hogy megérti az utalásokat. Át tudja érezni Willie fájdalmát és megbánását, amiért megverte Carolt annak idején. Azóta mindent gyűjt Carolról, amit csak tud, és így megtudjuk, hogy Carol eltűnt, valószínűsíthetően meghalt. És ami a legjobban tetszik King műveiben (most úgy általában véve), az az, hogy hitelesek! Az olvasó nem érzi hiteltelennek a párbeszédeket és az eseményeket. Az Atlantisz gyermekeinél ennél a résznél kezdünk képet kapni a majdani végkifejletről, először itt körvonalazódik az egész történet egységes egészet alkotó képe, ám egy mozaikdarabka még hiányzik, amely végül összehozza majd a végső jelenethez a régi szereplőket: Sully-John.
King Sully-John történetében vállalkozott arra, hogy a mai világot összekösse a hatvanas évekkel és Vietnammal. Sully és katonatársának beszélgetései és Sully visszaemlékezései Ronnie-ra és az egész háborúra, valamint a mamaszan alakja mind-mind arra hivatott, hogy bemutassa: a világ elmozdult. Ebben a részben is van egy apró poén (én az ilyeneknek örülök a legjobban): amikor Sully és Dieffenbaker felidézik vietnami emlékeiket, kiderül, hogy Ronnie Malenfant még oda is magával vitte egyetemi mániáját, a Heartsot. Ez egy újabb zseniális húzás Kingtől, ami a történet átélhetőségét növeli (többek közt ezért nem értem, hogy miért nevezik többször is kisregényeknek a könyv részeit, hiszen nyilvánvalóan egy történetről van szó).
A második 1999-es részben éri el King a legnagyobb hatást. Ahogy visszautalgat a könyv korábbi részeire, az olvasót egyre kellemesebb borzongás tölti el. Arra már nincs szó, hogy milyen érzés azt látni, ahogy a mozaikdarabkák immár végső helyüket foglalják el a tudatunkban. Ismét előkerül a Legyek ura papírkötésben, benne ismét ott a rajz. Tedről is kiderül, hogy életben van. Egyeseket zavarhat, hogy nem derül ki végül is minden: hogy kik a Törők, hogyan és miért jött át Ted a mi világunkba, stb., de ez végül is csak eggyel több ok, hogy epekedve váruk a Dark Tower 5-öt. Az olvasónak így végre lehetősége nyílik egyben látnia az egész történetet és konstatálhatjuk is, hogy ez az utóbbi idők legjobb King könyve.
Carol az utolsó jelenet vége felé, amikor megtalálja a rajzot a Legyek urában, így szól: "Az öreg szivar tudja, melyik gombot kell megnyomni, mi?"
Tudja, bizony. És King is tudja. Mindig.
