Írta: S@ti
Készült: 2003. december 24.
VIGYÁZAT, SPOILEREK!
Ez a könyv még egy olyan olvasót is megfoghat, akinek a Talizmán nem tetszett annyira. Vegyünk egy élő példát: itt vagyok én. A Talizmán számomra egy csodálatos mesét jelent, amely betekintést enged egy párhuzamos világba, és amelynek központi alakja Jack Sawyer, a 12 éves fiú, aki nagy útra indul, hogy a titokzatos Talizmán megszerzésével megmentse a Territóriumok királynőjét, akinek itteni ikre Jack anyja. A "csodálatos mese" kifejezést azonban én nem úgy értem, ahogy sokan: engem a Talizmánnak valahogy nem sikerült teljesen beszippantania, valahol félúton megálltam, és onnan még negyedik olvasásra sem sikerült továbbindulnom. Ez a könyv számomra egy kicsit üres és távolról sem tökéletes. És igazán konkrétan megfogalmazni sem tudom, mi is vele a bajom, mert ami itt fontos, az a hangulat. És számomra ez a komponens az, ami a Talizmánban az istennek sem akar stimmelni. Pedig nagyon szeretném, ha egyszer valahogy minden a helyére kerülne, de ez a pillanat mindez idáig még nem jött el. Néha azon kapom magam, hogy erről a könyvről gondolkodom, egymásra dobálom az alkotórészeket, a karaktereket, helyszíneket és eseményeket, eleresztem magam mellett ezeket a dolgokat úgy, hogy nem kapnak teljesen konkrét alakot, hanem sokkal tágabb határok között mozoghatnak... Nos ilyenkor el sem tudom képzelni, miért nem szeretem én ezt a könyvet annyira, amennyire kéne. És ezekben az esetekben mindig újra előveszem az alkotórészeket gondolatban, visszaemlékszem a könyvre, határozottan meghúzom a kontúrokat, ahogy azok a könyvben szerepeltek, és egyszerűen nem találom azt a pontot, amire azt mondhatnám: "Ohó, hisz itt a gond!". Talán nincs is ilyen, de én azért igyekszem megtalálni, és valószínűleg nem utoljára olvastam el a könyvet akkor, amikor idén szeptemberben megvettem a Fekete Házzal együtt.
A Fekete Házat nagyon vártam már, hiszen a Talizmánt mindent összevetve jó könyvnek tartottam, és amelyre azt szoktam mondani, hogy "Nekem nem tetszik annyira, mint amennyire tetszenie kéne". A Fekete Háztól tulajdonképpen nem vártam semmi különöset, nem támasztottam követelményeket, nem voltak konkrét elvárásaim. Egyszerűen csak vártam, mert információra volt szükségem a Bíbor Királyról és a Törőkről. Összesen annyit tudtam a könyvről, mikor kezembe került, hogy a Setét Torony sorozattal és az Atlantisz gyermekeivel kapcsolatos bizonyos kérdésekre választ kínál.
A Fekete Ház legfontosabb jellemzője (mint oly sok más King-könyvé) a fejlett jellemábrázolás. Ez az, amihez egyszerűen nem lehet hozzászokni: több, mint 25 King-könyv elolvasása után is még mindig rácsodálkozom egyes karakterekre és néhány kis szövegrészre, amelyek ilyenkor percekig tartó szünetre kényszerítenek: a könyvet az ölemben tartva egy rövid ideig nem vagyok képes másra gondolni, csak arra, hogy "Igen, ez King", és amikor felocsúdok, akkor pedig rájövök, hogy most kaptam választ arra, hogy miért is veszek meg minden King-könyvet. A Fekete Ház is tartalmaz ilyen pillanatokat.
A sztori felvezetése hosszú, amit Kingtől szintén megszokhattunk már, számomra egyenesen kívánatossá is vált ez a fajta szerkezet, ugyanis meggyőződésem, hogy King ezt igazán jól csinálja. Ellenpéldát is lehetne mondani, elég ránézni pl. a Christine-re, amelyben a cselekmény folyamatosan halad, és mégis tökéletes a könyv, de ezt most hagyjuk. A Fekete Ház hosszú kezdete arra való, hogy mindent a helyére tegyen, amiről majd szó lesz. Még csak azt sem állítom, hogy nincsenek "felesleges" részek, mert valószínűleg vannak, de remélem elég csak annyit mondanom: én rendben levőnek éreztem a történet felvezetését. Hoszúnak hosszú, de rendben van. És mindezek után valóban érheti az a vád a könyvet, hogy vége összecsapott lenne. Ez viszont nem igazi érv, mert az "összecsapottság" bizony relatív kifejezés: pont ugyanígy érvelhetnénk amellett is, hogy a Talizmán befejezése "összecsapott".
A Fekete Ház minden szempontból olyan, mint amilyennek egy King-könyvnek lennie kell: találunk itt igazi, élő szereplőket (sőt, talán csak olyanokat), remek cselekményszövést és remek történetet. Ezek bizony alap dolgok már King könyveiben. Amibe tehát egy újonnan megjelent King-könyv kapcsán bele lehet kötni, az csak a hangulat lehet, de ennél relatívabb dolog már kevés van... Tehát megint csak a saját nevemben nyilatkozva azt mondom: számomra a Fekete Ház jobb a Talizmánnál, ugyanis nekem átélhetőbb, megragadhatóbb volt. Érveket sorolni emellett nem tudok, de nem is kell: egyszerűen így éreztem. Azt viszont meg tudom indokolni, hogy miért nem vonult be a Fekete Ház az igazán nagy kedvenceim közé: mert korántsem volt olyan szuggesztív, mint az AZ, az Atlantisz gyermekei vagy éppen a Christine. És ez a hiány minden egyes alkotóelemben visszaköszönt: a történet sem "elég jó" és a kohézó is csak ahhoz elég, hogy egy "nagyon jó" könyvet üdvözölhessek a Fekete Házban. Persze vannak kiemelkedő pillanatok (Henry Leyden halála nekem nagyon tetszett, és az összes Wendell Greenes jelenet kiváló volt), ezek teszik felejethetetlenné a könyvet, de az a bizonyos "plusz" még így is hiányzik, amelyet ismét csak nem tudok másképp nevezni, mint: hangulat. A Fekete Ház jobban megfogott, mint a Talizmán (ahogy azt az elején említettem), és tisztán meg is tudom indokolni, hogy miért is nem lett fő kedvenc: egyszerűen azért, mert nem minden része tökéletes és átélhető, mint az AZ, a Christine vagy az Atlantisz gyermekei esetében. Ezek teljesen tökéletes könyvek, a Fekete Ház nem az, de közel áll hozzá.
Amikor a Fekete Ház végére értem, még mindig nem tudtam konkrétan megfogalmazni, mi a bajom a Talizmánnal, de az biztos, hogy a Setét Torony 5-öt még jobban várom most, mint a könyv elolvasása előtt. Mindent összevetve: mindenkinek ajánlom a könyvet, hiszen King, és ha valaki esetleg ugyanígy érezne a Talizmánnal kapcsolatban, ahogy én, akkor is olvassa el. Nade szerintem ilyesmit felesleges leírnom: egy King-könyv az King-könyv...
